Szerintem nagyszerű dolog semmit nem tenni.
Úgy értem, hogy mivel állandóan pörgünk valamin, egy gondolat vagy cselekvés után mindig jön a következő gondolat vagy kényszerítő erő, ami egy újabb feladat elvégzésére sarkall. De egyszer csak meg kell állni és semmit nem tenni. Jó is az.
Például relaxálni egyet és ellazítani az izmaimat. Rendben. De nem megy, mert valamelyik mindig olyan állapotban van, mint a kifeszített gitárhúr.
Akkor tán csak ülök és hagyom, hogy felidéződjenek a nap kellemes pillanatai. Oké, de nem sok ilyen volt, mert nem engedtem be őket.
Csak figyelem akkor a madárcsicsergést, persze ha nem egy fogalmas út mellett lakom. Kár, egy forgalmas út mellett lakom.
De mi van, ha létezik olyan, hogy nem görcsölök egész nap, hogy képes vagyok figyelni a nap szép pillanataira, az emberekre, a természetre, a jó dolgokra magam körül? Akkor annál több is lehetne az életem, mint a következő kényszerítő erejű cselekvések vagy gondolatok áradata…
Az evés sokszor nem az éhségről szól. Legalább is nem arról a fajta éhségről, amikor üres a gyomrom és a testemnek tápanyagra és energiára van szüksége. Hanem arról, hogy ez okoz örömöt az életben, öröm nélkül élni pedig nem lehet.
Ha nem találom a jó érzéseket a hétköznapokban, azokban a pillanatokban, amikor szinte elviselhetetlen a munkám, az életem, amikor valami idegen dolog tölti meg a gondolataimat, az érzéseimet és a létezésemet, akkor megeshet – vagy talán rendszeres –, hogy túleszem magam.
Mert az örömre nem azért van szükség, hogy kibújjunk a kötelességek, a munka alól, hanem, mert létszükségletünk. Ha nincs örömünk, akkor van helyette rossz kedv, levertség, motiválatlanság, döntésképtelenség és emiatt azután nem lesz erő a kötelességeink teljesítésére sem.
Így értem már – bár homályosan –, miért eszem annyit, ami végül már nem jó nekem, de az, hogy hogyan kapom vissza az életemet, ettől még egy rejtély marad. De legalább egy lépéssel közelebb kerültem magamhoz.
Személy szerint én nem azért megyek pszichológushoz – vagy önismereti csoportba –, mert nálam jobban képzett szakemberrel szeretnék beszélgetni. Azt akarom érezni, hogy jelen van velem, együtt érez, ért és jóakaratú. Elfogad, nem ítél. Önmagam lehetek és kimondhatom azt is, amit másnak sosem mertem. Sírhatok, ha szükségét érzem és letehetem a terheimet.
Azt akarom érezni, hogy csak az én bátorságomon múlik, mit mondok el. Hogy szabad megosztanom, ami fontos számomra és a pszichológus nem rökönyödik meg, nem zárkózik el, hanem képes reflektálni rám.
Szabad akarok lenni, de ebben a szabadságban annak a biztonságára van szükségem, hogy valaki megtart, megért, mert talajra is szükségem van a lábam alatt, máskülönben visszatérek a régi szorongásaimhoz és a megrögzött, életemet gúzsba kötő szokásaimhoz.
Ez a fajta biztonság véleményem szerint akkor valósulhat meg, ha a pszichológus nem csak képzett, hanem saját élményeire és érzéseire is rálát. Ha ő is ad magából valamit, ami megfoghatóvá, emberivé teszi. Nem kell feltétlen, hogy a személyközpontú módszer képzett gyakorlója legyen, de legyen „személyközpontú” abban, ahogy jelen van: elfogadó, hiteles és empatikus módon.
Ma már szinte minden pszichológiai irányzat fontosságot tulajdonít ennek a három tulajdonságnak, így tudományosságához nem fér kétség.
Aki hasonlóan érez, mint én, jó eséllyel tud kapcsolódni egy személyközpontú pszichológussal. És nem fog csalódni.
